Egy szolgálati közleménnyel kezdeném:

aki temeti a Metallicát, az 1 hülye.

Köszönöm!

 
Két élő rocklegendával volt szerencsém megközelíteni a bécsi Stadthallét, ahol vitéz kamaszokorom kedvenc zenekara (és most is, csak most már nem annyira vagyok vitéz) játszott tegnap este.
Némi parkolóhely keresgélés után jutottunk be a csarnokba, ahol már bőven a teltház felé közeledett a hangulat. Sajnos a The Sword nevű mocsár-metál hordáról lemaradtunk, amit kicsit sajnálok, mert noha nem szeretem ezt a műfajt, a myspace-n ígéretesnek tűntek.
Pár perc elteteltével és egy-két Ottakringer után Rob Flynn és színitársulata, a Machine Head kezdett el olyan elementáris erővel reszelni, hogy megijedtünk. A csarnok úgy szólt, mint egy halom fos, de legalább hangos volt, azaz bedugott füllel egészen élvezhető. Kb negyven perc jutott nekik tegnap este, de azt igazán becsületesen hegesztették végig, nagyon-nagyon erős produkció volt, a végén a kötelező Davidian-nel.

\m/

Némi szünet után megszólalt a már eléggé várt Ecstasy of Gold

Kötelező elem, mindenki énekelte is rendesen, németül, hamisan. (Azt vágjátok, hogy még ooooooo-zni is lehet német akcentussal?)

Aztán elszabadult a pokol.

Egy nézőtéren átvezető korridodron keresztül érkeztek az urak a négyzet alakú színpadra,
 

miközben már ment cédéről a That Was Just Your Life-nak az intrója. Ez a jó szokás amúgy végig megmaradt a bulin, hogy nem baszakodtak az introkkkal, bejátszották cédéről, akkor biztosan jól szól.

Hát igen, jól kellett volna szólnia, de pont az ilyen bejátszóknál derült ki, hogy nem a zenekar van rosszul keverve, hanem a Stadthalle szól gányul. A magas frekvenciákat ide-oda dobálta a vasbeton szörnyedelem, azaz maradt a jól bevált zenésszokás (a legjobb kontroll) a jó öreg füldugó. Ott lehetett meghallani az arányokat, na meg az Ulrich-féle kovászokat.

A That Was Just Your Life után ment tovább a Death Magnetic lemez a The End Of The Line-nal, majd hirtelen Moszkvában találtuk magunkat, a Tushino katonai repülőtéren, fejünk felett köröző helikopter, ütlegelő gumibot és szovjet katonai zubbony - megszólalt a Harvester of Sorrow. Ekkor azt hittem, hogy ekkor nyomjuk legkeményebben.
De nem.

Meglepetés dal következett, Of Wolf and Man, majd rövid hatásszünet után a One. Érdekes, hogy mennyire egységes tud lenni a Metallica kezei alatt egy szinte sosem játszott és egy állandóan-mindig-folyton játszott dal. Tökéletes harmóniában élnek, valahogyan.

És nem csak a dalok élnek harmóniában egymással. Kurvajó látni azt az iszonyú profizmuson is átütő őszinteséget, ahogy bőven negyven felett ezt a műsort ők itt csinálják. Mosolyogva, de keményen, átéléssel, odafigyeléssel és annak a biztos tudatában, hogy azok, aki eljöttek meghallgatni őket, a legjobbat érdemlik tőlük.

A legjobbat tegnap este az jelentette, hogy becsületesen játszottak az új lemezről; a fekete albumról négyet, a Kill 'em All-ról hármat (na ez volt a legkeményebb!), a Masterről egyet, a Ride-ról egyet, a Justice-ról kettőt, és feldolgozást csak egyet, mondjuk azt telibetalálva: Bobby Seger - Turn The Page. Szabival dumáztuk is, hogy szegény Bobby valószínűleg reggelente megnézni a Metallica aznapi setlistjét a neten, hogy játsszák-e, a nótáját, mert akkor mehet a postára felvenni a jogdíját... :) Jó, ez mondjuk parsztság, mert biztos igen jó muzsikus a Bobby fiú és kedves is ő az amerikai léleknek, csak hát az amerikai lélek, ugye.

Semmin nincs mit csodálkozni.

Ekkora életműből egy bármilyen setlistet össze lehet rakni és még mindig rövid lesz a Bécs-Budapest, Budapest-Miskolc táv arra, hogy ne tudjunk végtelen számú, egyéb összetételű setlistet kreálni, amit még játszhattak volna és hogy bőőő, nem volt Battery, azért egy Fade to Black jól esett volna, vagy azért csipegettem volna egyet a Creeping Death-re, vagy hogy Frantic-tic-tic-tic-tic-tic-tac.

Végeláthatatlan a sor, fiam.

Maradt hát az amit adtak, fogyasztottuk tisztességgel, csak egy dagadt osztrák nő mindig bökdösött hátulról, mikor feláltam a koncerten, hogy ő nem lát. Mondtam is neki, hogy van lába, álljon fel és különben sem színházban van, továbbá hogy bassza meg. Nem állt fel továbbra sem. Szerintem ez mondjuk azért lehetett, mert én magyarul beszéltem hozzá.
Viszont az érdekesebb esemény volt, hogy Kirk Hammett megnyerte a legokádékabb gitár versenyt a koncerten, amin persze simán egyedül indult.

Ezzel a darabbal nevezett a fiú a versenybe:

 
Hogy ennek mi értelme volt, nem bírtuk megfejteni. Eddig az a tipp tartja magát legjobban, hogy van az a mondás, miszerint: ha egy EMG pick-up-öt beleteszel egy vágódeszkába és felhúrozod, az jól fog fog szólni, és lehet hogy ezt akarta tegnap este bizonyítani.
 

 Kirk, bazmeg, sikerült!

Lapzárta után írta Beavis cimbora, hogy lehet hogy ezen nyomult.

Mindegy ez is ugyanaz a gyártó és ez is ocsmány. De azért kösz Beavis!
 

A Nagy Slágerparádé után (Master Of Puppets, Fight Fire With Fire, Nothing Else Matters, Enter Sandman), következett a zu-ga-be, valamint a Nagy Kovászparádé: a lábdoboknál Mr. Lars Ulrich. Hogy öregszik a csávó, vagy mi van, nem tudom, de a végén néha olyan homályokat csinált, mint 80-ban utoljára a nagyanyja garázsában.

Beszéltük is Zolival, meg Szabival hazafelé a buszban, hogy már látjuk a fórumos fikákat, hogy Lars egy szar dobos, például, hogy fogja az ütőt, meg nincs is kézrendje, meg bezzeg xy (szabadon behelyettesíthető bárkivel a tiszavirág életű black/death/metalcore színtér huszonéves megfejtői közül) hogy tolja itt meg itt.

Hát igen, lehet hogy úgy játssza némely dobos a hatvannegyedeket, mint egy légkalapács, csak hát közülük többségében lófaszra se fog emlékezni már 5 év múlva senki sem, továbbá a saját zenéjük is felejthető.

Szemben ezzel álljon itt az Enter Sandman, amelynek riffjét (sic!) Lars és Kirk közösen írta, vagy a One dob groovejai az elejétől a végéig, vagy a Sad But True kíméletlen döngölése.

Lars olyan iskolát alkotott a rock/metal világban, amin dobosok generációi nőttek fel. És az, hogy most lassan ötvenesként kicsit spórol az erővel, hát hadd spóroljon, annál tovább marad a színpadon.
 

Mert jó hogy van Metallica a színpadon.
 

Még dumáltunk a kocsiban Miskolc előtt erről az egész élményről Szabival és arra jutottunk, hogy aki rockzenét hallgat, már akart az életében legalább egyszer egy kicsit Metallica lenni.
 

És tegnap este egy kicsit mindannyian Metallica voltunk.

Szvobi
 
 
Setlist:

That Was Just Your Life
The End Of The Line
Harvester Of Sorrow
Of Wolf And Man
One
Broken, Beat And Scarred
Cyanide
Sad But True
Turn The Page
All Nightmare Long
The Day That Never Comes
Master Of Puppets
Fight Fire With Fire
Nothing Else Matters
Enter Sandman

Encore:

Jump In The Fire
Motorbreath
Seek and Destroy