Szóval mindenekelőtt le kell szögeznem, hogy
- aki nem akarja/tudja/képes magát jól érezni egy koncerten, az ne menjen oda.
- aki nem képes tudomásul venni, hogy ez egy átlag 47 éves zenészekből álló, 29 éves, 9szeres Grammy-díjas, százmilliós lemezeladós zenekar 33. turnéjának kb 140. állomása (tehát ez nem egy egyedi , csak ide tervezett show) az meg ne írjon semmit, sehova.
A több 43000 ember meg érezze jól magát. Mi ebbe a 43000-be tartozunk.
Sajnos csak a Volbeat végére értünk be a stadionban, így a dánok produkciójáról nagy részben lemaradtunk, de a tény attól még tény marad: ez egy nagyon jó zenekar. Játszunk is tőlük egy dalt, de ez itt most nem a reklám helye.
Kábé félóra átszerelés és rövidke line- és soundcheck után végre felcsendült az Extacy of Gold, ezúttal egy filmrészlettel is megtámasztva – csak úgy futkosott a hátamon a hideg, mikor megláttam a jó öreg Eli Wallach vigyorgó pofáját. Öcsém ájfonján meg is van az a rész, amikor megy az intro, mi meg gajdoljuk mellé, hogy óóóóóóóó, de azt ide mégsem linkelem be, mert a maradék jóhírem is oda lenne.
Imádkoztam, hogy vagy Battery-vel, vagy Creeping Death-tel, vagy Blackened-del kezdjenek és végül is a Creeping Death nyert, gyorsan, kemény, feszesen, mint ahogy azt egy ilyen 27 éves dal megérdemli. Ráztuk is a rőzsét rendesen- mrámint ráztuk volna, ha lettóa. De már senkinek nincs hosszú haja… Csak az öregség.
És ez az a pont, ahol be kell vallanom valamit: én péntek este rájöttem, hogy nekem a kedvenc Metallica dalom a For Whom The Bell Tolls. Nem tudom miért de valamiért nagyon benne van a szívem legmélyén. Jó, csak egy hangyafasznyival van mondjuk előrébb, mint a Harvester, vagy a House Jack Bulit, de előrébb van. És ez volt a második dal péntek este.
Nem mennék én részletesen végig a setlisten, mert semmi értelme, viszont egy dalra ki kell térnem: ez pedig a One. Balázs öcsém mellett ültem, (aki a koncert elején nyavajgott, hogy Lars szarul dobol ma este) és éppen magyaráztam neki, hogy na ezt figyeld gecaú, Lars a One-ra összeszedi magát és majd figyeljd a középrészt - a hajad leteszed; mikoris odaértünk az ominózus részhez és én tettem le a hajamat. Lars úgy játszotta azt a részt, mint amikor gét gitáros lemegy egy próbaterembe és az egyik úgy dönt, hogy majd ő dobolja ezt a nótát és nincs csak egy lábgép. Katyvasz-kovász-káosz és az embelmatikus rész teljes szétcseszése. Az egyetlen szerencse az volt, hogy megérkezet a két gitár meg a bőgő pontosan, és az végre helyretette a kovászkirályt, de egy ideig úgy röhögtünk, mint aki most szipókázott fel egy jó öreg szifonpatront.
Eztán visszahiggadtunk, mert jött a Master of Puppets, immáron CD minőségben és lehetett beleüvölteni a csillagos égbe, hogy indipessönpléj. Eztán megint elkezdtem nem érteni valamit, hogy ha valaki (Lars bátyó) ilyen példaszerűen kúrja el a One-t, akkor hogy bírta eljátszani ezt-e:
Merthogy ez jött.
De ezen szinte felesleges is volt töprengenünk, hiszen ment innentől a kötelező Nothnig Else, Enter Sandman párost kellett énekelni a slágerevők számára. Fura volt látni, hogy nem unják. Hazafelé beszéltük is, hogy amit a legjobb volt látni a koncerten, az a vén, széjjelvart Hetfield szeme, amin látszott, hogy örül, jól érzi magát 29 év után még mindig, és jó hogy ezt csinálhatja. Az látszik a szemén, hogy megtanulta becsülni a szerencséjét, a tehetségét, hogy elérte a céljait, elbukott, felállt és még mindig ennek élhet. Ez látszik a szemén.
Igen, ezért becsülöm.
A ráadásban még volt Helpless (ez alatt sörért meg jégerért voltam) Motorbreath, amit Szabival az igazi szövegén énekeltünk, miszerint: mutábret, szánönimala, aken ceki, enadövéj! mutábret, szánö dzsenifer… aken ceki eniadövéj. És így.
A búcsú – mint általában – a Seek And Destroy-ra volt, de ahogy elfigyelgettem ,ez a közönség már nem veszi be magát a városba, hogy a feszülteségét rendes koncert utáni romboláson vezesse le. De ez 2010-ben talán már nem is elvárható.
Az sajnos viszont elvárható lenne végre (és ez a mérges rész a postban), hogy próbáljuk meg a dolgokat helyén kezelni és itt elsősorban a szokásos magyar nyomorult fikagépezetre gondolok, amit egyszerűen már nem is tudok hová tenni.
Kínos, kellemetlen, destruktív. Viszont idéznék egy blogból (B-oldal, respekt) ami tökéletesen összefoglalja azt, amit a fikázódó kritikákat elolvasva éreztem: „mi magyarok lófaszt érdemlünk, nem legendákat és nem szórakoztatást.”
És ez bizony így van.
Évek óta gondolkodom már rajta, hogy nekünk magyaroknak mér nem jó semmi? Nekünk miért nem elég jó a forma-1, egy világszínvonalú és szintű show, nekünk miért nem jó egy magyar siker sem, miért kell mindenben a hibát keresni? Honnan ez a nyomorult, irigy, frusztrált görcs?
Ezt mi neveljük magunkba valahogyan, nem is értem, hogyan. Semminek nem bírunk örülni rendesen, vagy csak simán jól érezni magunkat: mosolyogni a koncertről hazafelé, esetleg a metrókocsin elordítani, hogy searchiiing… hátha jön a szerelvény másik feléből egy rekedtes kórus, hogy seek and destroy, vagy nem is tudom.
Azon is töprengtem még, hogy a koncert (ami még egyszer leírom nagyon nagy élmény, nagy hangulat és nagyon jó buli volt) miért hagyhatott valakikben kívánni valót? Hát valószínűleg azért mert valami nagy újdonságot várt a koncerttől.
De könyörgöm, azt elvárni a Metallicától, hogy túl 100 millió eladott lemezen, 47 évesen fejtsék meg újra, meg újra a metál zenét – az egy nagy butaság. Nekik már nem ez a dolguk. Akik erre vágynak, azok hallgassanak Lamb of God-ot, Avenged Sevenfold-ot, Killswitch Engage-t, Protest The Hero-t, Five Finger Death Punch-ot, vagy Airbourne-t, vagy ízlés szerint, amit akarnak. Ők fejtenek.
Ezek a fiúk meg már nem fognak megfejteni semmit sem. Megfejtették ők már a metálzenét legalább háromszor, begyűjtöttek mindent, amit be lehetett, letettek az asztalra mindent, amit le lehetett tenni és most ülnek a dicsőségben és a nagy jólétben, és turnéznak, mert szeretik. Néha csinálnak lemezt, de már azt is inkább csak azért, hogy legyen apropó egy következő turnéra és hogy eljuthassanak ide, hozzánk is például, a fikaföldre és letoljanak egy becsületes showt. És ha néha hibáznak? Hogy stílusos legyek: and So what? Ki nem szarja le?
Ők már tudják a feladatot: szórakoztatni a rajongókat. Ja, hogy most kibújt a szög a zsákból és nekem azért tetszett mert rajongó vagyok és elfogult? Igen. De a turnékat, koncerteket rajongóknak szervezik. Sok rajongónak nagy turnét, kevés rajongónak kicsit. A Metallicának pedig sok rajongója van, szerencsére.
Hogy a kritikus mit gondol, az meg így már mindegy is.
